tegnap a szokásos délutáni edzésemről sétáltam vissza az irodába.

már régóta figyelem az emberek viselkedését miközben buszozom, vonatozom vagy mikor sétálok, és sajnos legtöbbször fanyar, letört arcokat látok, még az elvileg boldog, szerelmes párok között is. persze némileg érthető, ebben a gazdasági helyzetben, hogy nem minden habostorta, ettől függetlenül szerintem azért sokakat, főleg a fiatalabb korosztályt ezt nem kellene befolyásolnia. 

persze van néha-néha kivétel, csak azon csodálkozom, hogy mennyire kevés. nagyon ritka az az önfeledt boldogság, aminek szerintem minden helyzetben meg kéne mutatkoznia a háttérben, ott a szemünk mélyén, hiszen ha rendben vagyunk lelkileg, akkor lehet bármilyen fizikai / gazdasági probléma, az csak felszínes. 

nade hogy eljussak a dolog lényegéig, már a célegyenesben jártam, mikor az ellenkező oldalon megláttam egy 70 körüli párt egymásba karolva, papa húzva a kiskocsit (láthatóan bevásárlásból hazafelé), mama a kistáskát, és így haladtak útjuk céljához, lépésről lépésre, ki tudja, hogy hány éve, boldogan.

talán ennél több senkinek sem kellene, az álcák helyett a valódi dolgok, hiába lesz valami megszokás az évek során, az eredete, és annak emléke mindig ott marad.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.